Hogyan épült a Vršičbe vezető út?

Franco Uran naplója, aki 1909 és 1916 között élt Vršičen, visszarepít bennünket az időben, amikor és főleg ahogyan a Vršičre vezető út épült.

(Planinski vestnik, XIII / 1957, 151-163. o.)

A Vršič feletti útról már többször írtak, mind a régi Jugoszláviában, mind most, a felszabadulás után, de ezek a leltárak rövidek és hiányosak voltak, mert e sorok írói nem ismerték jól a helyzetet. De úgy gondolom, hogy a nyilvánosságnak ismernie kell ennek a nagyon fontos, a jósághoz vezető útnak a történetét, még ma is.
Miután hét teljes évet élt a Soča folyó forrása felett, t. j. 1909-től 1916-ig, és az út kezdetétől a végéig az úton dolgozott, azaz. j. a Vršičre érkező szörnyű lavina megérkezéséig, amely 110 orosz embert temetett maga alá, szinte kötelességemnek tartom, hogy leírjam ezt a dolgot, mert jelen voltam ennél a katasztrófánál.

1909 januárjában elmentem dolgozni Ivan Zakotnikhoz, az akkori asztalosmesterhez és Gornji Šiška polgármesteréhez. Röviddel azután, hogy elkezdtem dolgozni, egy kamniki kádár, Franc Cvek eljött Zakotnikba, és felajánlotta, hogy megvásárolja a Velika Planina erdőt Trentában.

Zakotnik úgy döntött, hogy megveszi, és még abban az évben március végén Zakotnik, Cvek és én elmentünk Kranjska Gorába, ahol Pristavec fogadósnál szálltunk meg. Ő volt az erdő tulajdonosa, és a Kranj-hegység önkormányzatától vásárolta meg. Akkoriban Kranjska Gorában majdnem egy méteres hó esett. Úgy döntöttünk, hogy másnap bemegyünk az erdőbe, amire alaposan fel kellett készülnünk, mert figyelmeztettek minket, hogy a “csúcson” sok hó van. Így hát felszerelkeztünk hótalpakkal, és másnap korán elhagytuk Kranjska Gorát. Mrak atya vezetett minket, egy önkormányzati ember, aki jól ismerte a helyzetet.

Még mindig rendben volt, hogy Kline-ba el lehetett jutni, mert az utat oda vitték ki. Kline-tól kezdve hócipőt kellett kötni, mert mindenütt havat lapátoltunk. Útközben nem láttunk semmit. Bárki, aki ismerte a régi utat, amely rendkívül meredek volt, elismeri, hogy ez a hótalpas gyaloglás a hóban rendkívül fárasztó volt. Váltogattuk a havat, hogy ne mindig ugyanaz legyen az első. A portás egy kövér ember volt, és ő undorodott a legjobban.

Végül Močilóba érkeztünk, ahonnan az akkori “Vosshiitta”-t is láthattuk, amely azonban zárva volt. Így hát tovább kellett mennünk, és végül nagy nehezen feljutottunk a Jezerec, ahogy akkoriban a Kranjskogorci nevezték, vagy Kranjski vrh, ahogy a trentárok nevezték, tetejére.

Az erdő, amelyet megnéztünk, közvetlenül a csúcs alatt kezdődött, a jelenlegi út bal oldalán, és a Lema mellett, ahol ma az óvoda van, a Zadnje Prisojnik felé, a Razorske Korite és a Prisojnik csúcsáig terjedt, amíg a lucfenyők és a vörösfenyők megmaradtak. Az erdőből nem sokat láttunk, mert az erdőbe vezető út lehetetlen volt, és már elég fáradtak voltunk, így csak a Na Lemeh erdő egy részét láttuk; aztán tovább mentünk a völgybe. Egyébként meglátogattuk a Soča-forrást is, amelyet lavina borított el, és gyertyával kellett a hó alatt a forráshoz gyalogolnunk. Ezután továbbutaztunk a Trentói Logóhoz, ahol a Baumbachute melletti Čotban (Zorž) álltunk meg.

Számomra ez egy nagyon fárasztó útvonal volt, mert akkoriban még nem voltam hozzászokva a hegyekhez. Čotnál aludtunk, és másnap gyalog folytattuk utunkat Bovecbe, mivel nem volt közlekedési eszköz. Bovecből postakocsival mentünk Sv. Lucija, ahol ismét éjszakáztunk. Másnap vonattal mentünk Jesenicébe. Az út során a barantia haladt előre, így Boh-ban voltunk. A fehérek kiszálltak, és az első kocsmába mentek, ahol az alku véget ért. Aznap délután Ljubljanába utaztunk.

Így az erdőt megvásárolták, és engem neveztek ki az erdei munkálatok felügyeletére. Megtaláltuk az aprítókat és az ácsokat. Amint tudtuk, hogy a hó eltűnt, az év májusában kimentünk az erdőbe.

Velük mentem. Mivel a Vosshiitte akkor már nyitva volt, ideiglenesen ott maradtam. Közben a favágók kivágtak néhány lucfenyőt, és lucfenyőkéregből csináltak egy vésztetőt Meg kell említenem a Kranjska Gorából Vršičen át vezető utat is, mert télen a hó miatt nem láttuk.

Egy rosszul karbantartott erdei ösvény vezetett Klinóba, ahol egy vészhelyzeti gyaloghíd vezetett át a Pišencón. A Kline-tól kezdve valójában csak egy pálya volt, amely néhol nagyon meredeken emelkedett. Žlebičben (a jelenlegi Mihov háza alatt) volt egy kút, ahol az emberek pihentek. Žlebič-től kezdve a pályát több helyen felszakították az áradások, és közvetlenül Močil alatt egy lavina homok és sziklák borították be. Močiltól a csúcs felé haladva az utat szintén lavinák borították. Gyalogosnak könnyű volt feljutni a csúcsra, de kocsival lehetetlen. Ezért kellett akkoriban Vosshiittán az ételt és az italt a hátukon cipelni.

A másik oldal, Trento felé még rosszabb volt. A Kranj felőli oldalon ez vagy az az erdőtulajdonos még mindig “húzott” némi fát Kline felé, ami a lehető legsimábbá tette a Kline felé vezető utat. A Trentara felőli oldalon azonban az ösvényt magára hagyták, ezért súlyosan elhanyagolták, csak a gyalogosok számára használható. Igazi kecskeút volt, amely a jelenlegi út mellett kanyargott a Huda ravna felé, a komácsi emlékmű mellett, majd Lemi felé, ahol a jelenlegi óvoda van. Mostantól a sáv pontosan ugyanolyan, mint 45 évvel ezelőtt. Ez volt a Kranjska Gora és Trento közötti átkelőhely, amely csak gyalogosoknak volt fenntartva, és semmiképpen sem járműveknek.

A trentóiak azt mondták, hogy néhány évvel ezelőtt, mielőtt én Trentóba jöttem, az osztrák hadsereg ott gyakorlatozott, és hogy akkoriban a Vršič-en keresztül hoztak néhány kis ágyút, amelyeket szintén Trentóba hoztak, de nagy nehezen, és hogy több közülük az út alá csúszott. Akkoriban senki sem gondolta volna, hogy a Vršičen átvezető autóút egyáltalán megvalósítható.

Először is gondoskodni kellett arról, hogy megfelelő utat építsenek, hogy az erdőben szükséges élelmiszert és eszközöket be lehessen vinni az erdőbe, ugyanakkor a kitermelt és feldolgozott fát ki lehessen vinni. Az én feladatom volt, hogy gondoskodjak minderről. Kranjska Gorában és Trentában vettem fel munkásokat. Kranjska Gorában megkezdődtek a munkálatok, elsősorban a Kranjska Gorából Kline felé vezető út megtisztítása, javítása és kiszélesítése, hogy nyáron használható legyen a járművek számára. Abban az időben Kline-ban csak egy gyaloghíd volt a Pišenka folyó felett, ezért új hidat kellett építenünk. Klinótól a csúcs felé haladva a régi erdei ösvényen kellett maradnom, mert bármilyen új irányt az akkori földtulajdonosok nem engedélyeztek volna az erdeiken keresztül. Egy új út kiépítése is túl drága lenne. Ez az útvonal néhol rendkívül meredek volt, és gyakran szakadtak meg a patakok és lavinák. A patakokon átívelő hidak eltörtek.

Mindezeket az akadályokat erőszakkal eltávolították, az útvonalat kiszélesítették, ahol lehetett, új hidakat építettek a patakok fölé, és általában az útvonalat alkalmassá tették a vezetők számára, egészen a hágó tetejéig. Természetesen senki sem számolt az ősz és a tél, valamint a velük együtt járó áradásokkal és lavinákkal. Ennek ellenére az út alig több mint két hónap alatt járhatóvá vált a járművek számára. Egész idő alatt Voss kunyhójában laktam, mert a településünk még nem volt kész.

Időközben megtaláltuk azt a helyet, ahol a vállalat székhelye lesz, és ahol a személyzet és a dolgozók elhelyezéséhez szükséges épületek, istállók stb. épülnek. A lavinaveszély miatt a helyiektől kellett tanácsot kérni, és a trentáriak azt mondták, hogy ezt a Hudo Ravna alatti kis üstben kell elvégezni, ahol egy jó, egészséges vízzel rendelkező kút is van, amely ma már nem létezik. Itt építettünk először egy egész rönkökből álló, lucfenyőkéreggel borított házat (Blockhaus); ez volt Zakotniknak és nekem a szükségszállásunk és az irodánk is. A ház másik része a munkásoké volt, a favágóké és az ácsoké. Ugyanakkor egy közeli dombon elkezdtünk építeni egy gyönyörű hegyi kunyhót, négy szobával, konyhával, pincével és padlással, amelyhez vaskályhák és tűzhely is tartozott. Június végén költöztem tehát Vossovából a nyaralónkba.

Első év, t. j. 1909-ben csak a Prisojnikba vezető jelenlegi út bal oldali lejtőjén vágtunk, míg a csúcsra vezető utat, amely nagyon rossz állapotban volt, feljavítottuk. Megvártuk a telet, amikor a fát a hóban is át lehet húzni. Mivel azonban ezen a lejtőn nem volt sok fa, az erdő fő része azonban a Prisojnik déli oldalán volt, vigyázni kellett az erdőnek erre a részére vezető útra. Az egyetlen út a Prisojnik ablakhoz és a Prisojnikhez vezetett, amely az utolsó Prisojnik ablak alatt kissé jobbra ágazott el, az utolsó Prisojnikhoz vezető ablak és a Robec fölötti út alatt. Mindkét pálya azonban nem volt alkalmas arra, hogy az utolsó Przyojnik faanyagának kivitelére használják. Ezért követtem nyomon az utat a településünktől Šupcán keresztül, majd a “Na Ležah” síkság utolsó Prisojnikjáig. Ležánál volt egy síkság, ahol egy második települést építettünk. Az út építése a Hudo Ravna alatti településünktől Šupcáig és tovább Na Leže felé rendkívül nehéz és veszélyes volt a Šupca előtti meredek lejtők és a szilárd alap nélküli világ miatt. Ugyanez vonatkozik Šupkán túlra is. A Šupca alatt azonban lehetetlen lenne utat építeni, mert azt az alapkőzetbe kellene vágni, ami túl drága lenne. Nem mentünk tovább Leznél, mert a hadsereg megelőzött minket.

Folytattuk az erdő kivágását 1914-ig, amikor a hadsereg megindult. Nyáron fát vágtunk és faragtunk, télen pedig a Kranjska Gora-i állomásra szállítottuk. Az aprítók általában a Podbrdo melletti Bačából, az ácsok a Loška-völgyből, néhányan pedig Trentarból érkeztek. Soha nem volt baleset az üzemünkben, amíg a hadsereg meg nem érkezett.

A téli körülményekhez is hozzászoktunk, így mindig időben védekeztünk a lavinák ellen.

Nagyon veszélyes volt a Močil alatti lavina, amelyet a Slemena felől érkező lavina követett, amely a szokásos irányt vette a Vosshiitte alatt, majd a Mojstrovka alatti lavina. Močilból a csúcsra télen általában hosszú botokat ültettünk a hóba, hogy a Kranjska Gora felől késő este érkező autósok tájékozódni tudjanak. Amint úgy tűnt, hogy lavinák fognak kitörni, leállítottunk minden futást a csúcson. Amikor a lavinák eltűntek, utat csináltunk a szánkóknak, és továbbhajtottunk. De minket még soha nem ért baleset.

Minden szabadidőmet azzal töltöttem, hogy megmásztam a környék összes csúcsát: Mojstrovka, Prisojnik, Razor, Jalovec, stb. Többször jártam a Zlatorog na Logóban is, ahol a fogadós és az akkori polgármester, Mr. d. Tondrom nagyon jó barátok. Ma Mariborban él, ahová azért kellett költöznie, mert log-i birtokát eladták. Mindig egyedül mentem, de néha vittem magammal egy munkást, aki szenvedélyesen szerette a hegyeket.
Egyébként többször is meglátogattam a házikómat. Abban az időben nagyon ritka szlovén volt, aki Vršičen keresztül érkezett Trentóba. De gyakran voltak csehek, köztük ketten is, az egyiket állítólag Dvorsky-nak hívták, akik minden évben a Júliai-Alpokban jártak. A legtöbben németek voltak, főleg karintiaiak, de voltak közöttük birodalmiak is, többségük bajor. Sokan megálltak a településünkön, megpihentek és információt kértek. Dr. Kugy és Bois de Chesne is többször meglátogatott minket.

Voltak erdészek Bovecről és Tolminból is, akik hivatalos ügyben jöttek, és fát adtak nekünk. Velük jött mindig Andrej Komac (Mota), a vezető Andrej Komac fia, akinek emlékműve van Huda Ravnán, ahol egy évvel az érkezésünk előtt megfagyott. Összebarátkoztam Andrej Komaccal, és többször meglátogattam őt otthonában, Logban. Az első világháború alatt ismeretlen helyre tűnt el, de többször járt nála “Špik”-Tožbar od Sv. Marija, akit néhány évvel ezelőtt szintén meglátogattam otthonában. Ő már nem ismert meg, mert idős korára elvesztette az emlékezetét. A szlovén turisták közül csak Dr. Bogdan Žužek doktorra emlékszem, aki egyszer az édesanyjával lakott a házikónkban.

1910-ben Prof. Ludwig, a D.U.O.O.A.V. akkori elnöke Zakotnikba jött, és beleegyezett, hogy az akkori Vosshiittát meghosszabbítsák. Megbíztak, hogy készítsek tervet és költségvetést, és valóban 1911-ben került sor a kibővített Voss-kunyhó megnyitására. A jelenlegi Erjavec-kunyhó keleti szárnya, ahol a hálószobák vannak, úgy van, ahogy annak idején terveztem, és nem változtattam rajta.

A munkások között, akik közül sokan trentáriánusok voltak, számos orvvadász is akadt. A kezdetektől fogva nem tudtam, hogy ki horgászik. Tudtuk, hogy valahol a település közelében elrejtett egy fegyvert. Hajnalban valahol Prisojnikban elesett egy orvvadász kecske. Végül kiderült, hogy Škafar és Vertelj Anton volt az, akik mindketten magukra vadásztak. Miközben a tűz körül ültünk a baileyben, különböző kalandokat meséltek nekünk ezekről az orvvadászokról: hogyan vitt Škafar egy zergét Pi-isojnik ablakán keresztül, hogy elmeneküljön a vadászok elől, hogyan kötötték meg az orvvadászok a Kranjska gora-i vadőr Koširt a hangyaboly fölött a fejével, és hogyan mentette meg véletlenül egy pásztor, hogy a hangyák ne falják fel. Škafar állítólag pisztrángra halászott a Soca folyóban. A vadász a domb tetejéről távcsővel figyelte. Škafar hazament a zsákmányával, a vadász pedig nyomot hagyott a homokban, és elment Škafar házához, hogy bizonyítsa a pisztráng ellopását. A bizonyítás azonban kudarcot vallott, mert a homokban lévő lábnyom nem egyezett a cipővel, mert Škafarnak egy pár hatalmas cipője volt, amely nem volt megfelelő a lábára.

Településünk egy dombon álló adminisztrációs házból, egy munkásházból, egy konyhából, egy kovácsműhelyből, egy szénraktárból és két istállóból állt. Volt 6-8 lovunk, néha több is. Šmon, egy Črnuče-i nyergesember javította a lovak felszerelését. Egyszer megkért, hogy menjek vele Mojstrovkába, és gyűjtsek néhány hegyi fenyőfát, hogy hazavigyem. Én vezettem őt a csúcsról a Sito mögötti sziklán át, hogy aztán a gerincen végigmenjünk Mojstrovka felé, és ott szedjük a hegyi liliomokat. A férjem nagyon izgatott volt, hogy ilyen magasra jutott. De amikor kijöttünk Sito mögül a gerincre, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik a felső Trentára, Grintovecre, Jalovecre, stb. a feje megfordult, betakarta magát a köpenyével, leült a földre, és én már nem tudtam őt felemelni a helyéről. Karon ragadtam, és visszavezettem a sziklára, ahol megkönnyebbült. Elmentem, hogy összeszedjem neki a hegyi liliomokat. Úgy látszik, a férjem még mindig Črnuče-ban él.

Az 1912-es tél rendkívül kemény volt. Rengeteg hó esett, és a tél folyamán minden munkát leállítottunk, beleértve a lovak Kranjska Gorába küldését is. Húsvét előtt eljöttem a településünkre, hogy elintézzek néhány dolgot. Egyedül voltam. Közben elkezdett havazni, és rettenetesen hideg az éjszaka és a nap, szünet nélkül.

Megpróbáltam hócipővel átjutni a csúcson és a Kranjska Gorába, de a legnagyobb erőfeszítéssel is alig jutottam el a Huda Ravnáig. Így hát visszamentem a kunyhóba, és engedtem a sorsnak. Elég ételem volt ahhoz, hogy boldoguljak, de egyhangú volt. Teltek a napok, telt a 14 nap, és még mindig nem jött senki Trentóból Kranjska Gorába. Aznap Šilov Lojz hozott nekem tejet és tojást, mert Trentóban tudták, hogy egyedül vagyok a kunyhóban. Nagyon boldog voltam, hogy láthattam. Még mindig nem mertem átmenni a csúcson, mert a hó puha volt. Így aztán három teljes hétig egyedül maradtam. Három hét múlva megérkeztek az első Trentarok, amelyek a csúcson átvezető utat egyengetik, és együtt érkeztünk meg Kranjska Gorába. Otthon meg voltak győződve arról, hogy be vagyok havazva. Kranjska Gorából sem tudott elérni senki. Ekkor süllyedt el a “Titanic”, és Dr. Cerk röviddel később a székelyudvarhelyi hajón vesztette életét.

Amikor eljött a tavasz, a lavinák kezdtek uralkodni. Minden oldalról, Prisojnik, Mojstrovka és Travnik felől utat törtek maguknak a völgybe. Aztán dörgött és morajlott, különösen éjszaka, úgyhogy nem lehetett aludni. Hatalmas hótömegek zúdultak le a völgybe. Minden évben egy különösen nagy lavina jött Travnik felől, és a településünk alatti szakadékba gurult. Soha nem jutott el a településünkre.

A településünkre a legveszélyesebb lavina a Prisojnikból induló lavina volt. Ezért nem mertünk fát vágni a településünk felett, mert minden évben az erdő volt az, ami visszatartotta ezt a lavinát. Az erdő az erdészeti hatóság védelme alatt állt, és csak bizonyos területeket szabadott kitermelni, és nem sűrűn.

A kunyhónk nagyon erős mennyezettel épült a pince fölé, hogy veszély esetén ott tudjunk elrejtőzni. A pince ma is létezik, de a kunyhót 1917-ben egy lavina elmosta.

Akkoriban igazi élmény volt Močilból a csúcson át a Trenta felé gyalogolni. Tavasszal ezeken a lejtőkön egyetlen rózsabokor volt. A Huda Ravna felé vezető Goriška oldalon mindenféle hegyi virágok voltak.

Mindig nagyon jól éreztem magam a trentariánusok között. Imádtam őket. Jó, halk szavú emberek voltak, akikkel öröm volt beszélgetni és hallgatni. Trentar hozzászokott a szenvedéshez, és megelégedett a kevéssel. Egy évig és egy napig csak polentát és néha “chompát” evett. Nem ismerte a kenyeret.

Csak akkor vette meg, ha Kranjska Gorába ment. Trentar “gajst” ivott, azaz. j. Vett egy kis sima szeszt, amelyet az első kútnál vízzel hígított. Minden Trentarnak volt egy üveggel ebből, amikor elment otthonról, és mindenkinek, akivel találkozott, megkínálta egy korttyal. Abban az időben a trentaiak Bialystokba mentek vásárolni.

A kis jószágaikat is a bialisztoki szemináriumba hajtották. Általában azért mentek oda, hogy orvoshoz menjenek. Így hát végigsétált, először a Vršič, majd a Podkorensko sedlo fölött.

Ha Trentar Kranjska Gorába ment, akkor azt mondta, hogy Kranjski vrh-n keresztül Kranjba = Kranjska Gorába megy. De senki sem mondta, hogy Vršič fölé megy. A Kranjska Gora-iak azt mondták, hogy “Jezerec” felé mennek, mert akkoriban volt egy kis tó közvetlenül a hágónál, amely soha nem száradt ki. A mi utunk visszahúzódott, majd a katonai út felbontotta. Voss kunyhóját mind a trentáriak, mind a kranjskogorciak Močil kunyhónak nevezték. Hivatalosan aztán Vršič Prelaz Mojstrovka néven emlegették. A háború alatt a katonai kommandósok Vršičet is “Mojstrovka-Pass”-nak nevezték.

De amikor 1914 júliusában kitört az első világháború, ideiglenesen le kellett állítanunk a munkát, mert a munkásoknak el kellett menniük a háborúba. Ősszel újra elkezdtük a munkát, de nagyon csökkentett léptékben. A triumvirátus ellenére Ausztria nem bízott Olaszországban, és lassan elkezdte előkészíteni a háborút ellene. Közben folytatódtak a tárgyalások, de mint ismeretes, kudarcot vallottak. Így 1914 őszén a Főparancsnokság ezen a szakaszon is megkezdte az előkészületeket.

A korszakban a hegyi kirándulások egyik legfontosabb kérdése a jó cipő kérdése volt. Amikor először mentünk át Vršičen télen a hóban, rendes túracipő volt rajtam, ami persze azonnal átázott, és sokat szenvedtem az úton. Később, amikor Trentóban kapcsolatba kerültem vadászokkal és erdészekkel, láttam, hogy kiváló, erős, vízálló és ragyogó cipőjük van. Ilyen cipőt viselt Črnigoj, egy boveci erdész, Andrej Komac-Mota, Tožbar-Špik és mások. Amikor megkérdeztem, hogy hol készülnek ezek a cipők, amelyek nélkülözhetetlenek Trentóban, megkaptam a cipész címét, aki gyártja és szállítja őket. Ez Franz Plieseis volt, cipész a felső-ausztriai Goisern faluban.

Azonnal írtam neki, és azonnal választ kaptam, hogy kész elkészíteni a cipőmet, és hogy a lehető leghamarabb küldjem el neki a méreteket. Egy ilyen cipő akkoriban 10 koronába került, egy doboz kiváló disznózsírral együtt. Az első világháborúig kapcsolatban maradtam ezzel a cipészettel, és folyamatosan rendeltem tőle cipőket magamnak és ismerőseimnek. A cipők mindig kiválóak voltak, és mindenki elégedett volt velük.

Abban az időben nem lehetett hegymászócipőt vásárolni sem Ljubljanában, sem máshol. Csak miután a hegymászás egyre fejlettebbé vált, és a goiserni suszterek cipői ismertebbé váltak a hegymászók körében, kezdtek hasonló cipőket gyártani hazánkban, és “gojzerji”-nek nevezték el őket. Az első és igazi hegymászócipő Goisernből származik. Franz Plieseis cipész öreg korában, öt-hat évvel ezelőtt halt meg Goisernben. Valójában ő az úgynevezett “Goisers” feltalálója.

Ősszel a katonai kommandó 25 orosz katonát küldött Kranjska Gorába. Ők maguk is szibériaiak voltak, magas, méltóságteljes emberek, akiket a Pečar szalonjában szállásoltak el. Osztrák katonák őrizték őket. Minden reggel Kranjska Gorából indultak, mindegyiküknél egy-egy vasrúddal, amit aztán Močilban adtak le. Ezeket a vasrudakat aztán drótakadályként használták Vršičen. Ez volt ezeknek az oroszoknak a mindennapi munkája. Esténként általában különböző orosz dalokat énekeltek, és a helyiek szívesen jöttek, hogy meghallgassák őket, és finomságokat vittek nekik. Kezdetben az osztrák gárda ezt nem védte, de később minden kapcsolatfelvétel az oroszokkal szigorúan tilos volt, és veszélyes is, mert bárkit azonnal hazaárulónak tekintettek.

Ez még csak a kezdet volt, hiszen az Ausztria és Olaszország közötti hadiállapot még nem kezdődött el. Azon a télen Vršičen és ezen a szakaszon nem voltak nagyobb háborús előkészületek. Amint 1915 tavaszán közeledett a május hónap, és biztossá vált, hogy Olaszország a másik oldalra kerül, a

Előkészületek a Vršič-en át Trentóba vezető útra. A női alakulat mérnökökkel érkezett, és megkezdték a Trentóba vezető út felmérését és kiépítését. Rengeteg építőanyagot hoztak Kranjska Gorába, és egyre több orosz jött velük. Kranjska Gorában különböző laktanyák, raktárak, irodák stb. épültek. Valójában hatalmas volt a forgalom. A Trentóba vezető út hamarosan elkészült, és 12 vagy 13 szakaszra osztották. Mindegyik szekciót egy-egy mérnök vette át. A mérnökök többnyire csehországi németek és néhány magyar volt. A parancsnok akkor még Rimi őrnagy volt, szintén cseh német, de az oroszok számára nem rossz ember. Az első szakasz Kranjska Gorától (Baba felől) Erikáig a szlovén Eng. Beštru, aki szlovén származása miatt nem volt különösebben népszerű német kollégái körében, akik között sok zsidó is volt.

De amikor a 24. 1915 májusában Olaszország hivatalosan hadat üzent Ausztriának, a Vršič-en átvezető út építése már javában folyt. Akkoriban engem is behívtak a háborúba, de az útépítésben betöltött szerepem miatt ideiglenesen felmentettek a katonai szolgálat alól.

A katonai közigazgatás megszállta a településünket, és az erdei munkánkat teljesen leállították. Az erdőben lévő óriási rezsiköltség majdnem tönkretette anyagilag a kincstárnokot, és az összeomlás szélén állt, mert csak az erdőt ette, és nem adott magából eleget. Amikor azonban látta, hogy a hadvezetés úgy döntött, hogy utat épít Vršičen keresztül, az a jó ötlete támadt, hogy visszaszerezze a fát az erdejéből. Bialystokba ment, ahol 6 állomásozott. Rohr tábornokot, akinek azt javasolta, hogy hajlandó lenne saját fából (Lawinenschutzdacher) úgynevezett lavinavédő tetőt készíteni Vršič fölé, így biztosítva az osztrák hadsereg számára a biztonságos átkelést Vršič fölött, még télen is, ha hó esik. A katonai közigazgatás jóváhagyta Zakotnik javaslatát, és megkezdődött a Vršič feletti tetők építése.

Az új út katonai útvonala csak Erikáig követte a mi utunkat, ahol keresztezte Pišencót, majd néhány kanyarral finoman emelkedett Mihov házához. Ott keresztezte az utunkat, majd újra elhagyta, és csak néhányszor találkozott újra, amíg Močilba nem ért. Ez az útvonal teljesen más irányt vett, és Močilnál visszatért a mi utunkra, egy darabig követte azt, majd elkanyarodott, és a hágó tetején újra csatlakozott a régi útra.

A Goriška oldalon az utunk két kanyartól eltekintve folyamatosan halad Huda Ravna, t. j. a komácsi emlékműhöz, amelyet akkoriban le akartak bontani, de én elmentem az Ing. Schutt közbenjárt, hogy az emlékmű megmaradjon. Az útvonal ezután a mi utunkat követi vissza a falunkba, majd tovább Šupkába, onnan pedig Lezbe. Innentől kezdve az útvonal teljesen új, mert innentől kezdve nem volt pálya akkoriban. Kanyarogva és nagyon zord terepen keresztül; végül a jelenlegi hídnál éri el a völgyet, és innen tovább a trentai Logo-hoz. Az alagút akkor még nem létezett. Ezt később az olaszok tették meg.

Az új utat kizárólag orosz hadifoglyok építették, mintegy 12 000-en. Kranjska Gorától Trentáig különböző laktanyákban szállásolták el őket. Ezek a barakkok nagyon primitívek voltak, és télen nagyon hidegek. A foglyok élelmezése nagyon szegényes és elégtelen volt. 25 fős szakaszokra osztották őket, amelyeket egy osztrák katona és egy orosz tolmács, általában egy zsidó őrzött, aki nem csinált semmit. A foglyok között sok volgai német is volt. A foglyok rosszul voltak öltözve. Mivel jó és rossz időben is dolgozniuk kellett, legtöbbjüknek elszakadt az egyenruhája. Az osztrák hadügyminisztérium nem adott nekik más ruhát. Ennek következtében különböző betegségek, például vérhas, vérhas, kolera és himlő terjedtek el közöttük, és sokan meghaltak.

Az oroszokkal nagyon rosszul bántak. Egyes mérnökök és tisztek különösen kegyetlenül viselkedtek a foglyokkal szemben. A legkisebb vétségért egy foglyot egy fához kötöztek, és pillanatok alatt elájult. Aztán hideg vizet locsoltak az arcába, hogy újra eszméletéhez térjen, és két-három órán keresztül így hagyták lógni. A mérnökök közül a legvadabb Ing. Kavalir, egy magyar, aki a Močil alatti szakaszt építette. Amikor részeg volt, egy nehéz bottal jött ki az utcára az oroszok közé, és a bottal verte az oroszokat, mindegy, hova esett. Sok osztrák őr is szívesen verte az oroszokat. A fellebbezés lehetetlen volt. Amikor az őrök az elfogott olaszokat vitték az új úton, az oroszok mindig csákánnyal és lapáttal támadtak rájuk, mondván, hogy az olaszok hibája, hogy a hadsereg még mindig tart, mert a hadseregnek már rég vége lett volna, ha Olaszország nem segít.
Az oroszoknak. Alig tudták megakadályozni, hogy az olaszokat a helyszínen megöljék.

Így amint Zakotnik zöld utat kapott a katonai parancsnokságtól az árvízbiztos tetők építésére, összeállt Weissbacherrel, egy ljubljanai ácsmesterrel, és ketten azonnal megkezdték az előkészületeket. Különösen azt érték el, hogy visszaköltözzünk a településünkre, amelyet a katonaság elfoglalt. A házunkban lévő szobák felét visszakaptuk, azaz. j. két szobát, a katonák pedig a másik felét. Abban az időben fakitermelőket, ácsokat és gépkocsivezetőket mozgósítottak Szlovénia-szerte, sőt Tirolban és Solna Grazban is, hogy a Vršič feletti úton dolgozzanak. Ezeket az árvízvédelmi tetőket Močil felől kellett volna megépíteni, majd egy kicsit arrébb Tičar házától. Az árvízvédelmi tetőket úgy tervezték, hogy 35 X 35 cm-es erős oszlopokra emelték, amelyekhez erős szarufákat erősítettek, majd az út fölött a talajba ágyazták őket. A szarufák tetején 6 cm vastag lemezek lennének, amelyeken aztán a lavina átcsúszna. De az egészet erős vascsatlakozók kötötték össze. Elméletileg ez jó ötlet volt, de a gyakorlat és a lavina mást mutatott.
Az oszlopok és a szarufák építése azonnal megkezdődött. Ležánál a hadifoglyok kézzel fűrészelték a fűrészlapokat, egy fogoly felül, két fogoly pedig alul tartotta és húzta a kézifűrészt. Így naponta akár két vagonnyi palát is fűrészeltek Ležában.

A munkálatok Močilban kezdődtek. Közben szereztem egy másik íjászkocsit egy körfűrésszel, és a kunyhónknál elkezdtünk a körfűrésszel lapokat fűrészelni. Eközben az úton sietősen dolgoztak. Az út nem volt szilárd, mert a különböző tartógerendákhoz kerek lucfenyőfát használtak, amely nem bírta sokáig. Ez később vált nyilvánvalóvá.

Ezzel egy időben épült egy drótkötélpálya, amely Kranjska Gorából Vršičbe, az állomás helyére szállította az embereket. A második állomás a településünk alatti szakadékban volt, a harmadik pedig a Soča folyó forrása előtti völgybe érve a gyaloghídnál. A kötélpálya 60 kg-ot tudott húzni, és főként a hadsereg élelmét, a lovak szénáját és különböző szerszámokat szállított. Huda Ravnánál a kötélpálya olyan mélyre került, hogy a terepet fel kellett ásni. Itt az oroszok és az osztrák katonák többször elloptak különböző zsáknyi élelmiszert. Az őrök is loptak vagy tetten érték őket. A legtöbb lopásra akkor került sor, amikor az úgynevezett “Liebesgaben”-eket a frontra küldték. Amikor a drótkötélpályát építették, azt mondtam, hogy ez nem a megfelelő út, mert elviszi a lavina, mire kinevettek, mondván, hogy nem is olyan veszélyes, mint amilyennek én gondoltam. Sok tiszt és mérnök még ki is nevette az árvízvédelmi projektet.

Az útépítési munkálatok nagyon gyors ütemben haladtak, így 1. 1905 októberében már a későbbi Kari császár is végighajtott rajta egy autóval. A trentói Soča folyóhoz hajtott, ahol katonai fogadás volt. Akkoriban az a hír járta, hogy ebéd közben konyakot ivott, és részegen a Soca folyóba zuhant. Močilban kellett tartanunk a fáklyát.

A fő építőcsapat Kranjska Gorában állomásozott. Aztán jöttek a különböző közbenső parancsnokságok, és Rimi őrnagy felépítette a villáját az orosz templom fölé. A második csapat Vosshuttában, a harmadik pedig Tičar otthonában volt. Huda Ravnában épített magának egy pompás egyemeletes villát, ing. Schutt. Azt tanácsoltam neki, hogy ne ott kezdjen építkezni, ahol építkezni kezdett, mert ott földcsuszamlásveszély van, de ő nem hitt nekem. A villát azon a télen elsodorta egy lavina, de Schuttnak szerencsére megmaradt a feje. Ennek a villának az alapja még ma is jól látható a Huda Ravnán. Az utolsó kommandós ekkor már a kunyhónkban volt. Szigorúan ügyeltek arra, hogy senki ne hajtson felfelé lovaskocsin, és külön közúti közlekedési felügyelőket állítottak fel.

Amint az út járhatóvá vált, elkezdett ömleni az anyag, az ágyúk. Dr. Folyamatosan különböző katonai oszlopok foglalták el. A sebesülteket visszavitték. Amikor a 24. Májusban megkezdődött az Olaszországgal vívott háború, a Soča-medencében nem voltak csapatok, kivéve Predilónál. A Bovec melletti lövészárkokban mindössze 4 tüzér volt, köztük az őrszem Pogačar. Puskákat helyeztek el a lövészárkokban bizonyos távolságokra. Az olaszok óvatosan nagyon közel mentek, de nem mertek tovább menni, mert ezek a fegyveresek egy nap alatt fegyverről fegyverre jártak és végiglőtték az egész utat. Csak jóval később érkeztek meg az első osztrák egységek, és foglaltak ott állást.

Elérkezett a november. Közben megkezdték az első oszlopok felállítását a Močil árvízvédelmi tetőszerkezetéhez. De még mindig nem volt hó. Még decemberben sem esett még hó. Tisztek, mérnökök és a csapat, akik ismertek, mind hülyét csináltak belőlem, Csesz, hol vannak a lavinák. Eljött a karácsony 1915. Az éjszaka folyamán némi hó esett Štefanovóra, így a Slemena felől, közvetlenül Močil fölött egy kisebb lavina indult el, és két orosz embert derékig betemetett. Nevetve ásták ki magukat a hóból. De mindenki, aki látta, kinevette őket, és még inkább engem.

A forgalom tehát továbbra is zavartalanul folyt Vršičen keresztül, mert még 1916 januárjában sem esett hó. A lavinavédő tetők munkálatai is jól haladnak, és a második kanyar a csúcs felé már megtörtént. Rengeteg anyagot nyeltek el ezek a tetők. Folyamatosan fát kellett behozni, és minden jel arra mutatott, hogy ez tökéletesen fog működni. Mindenki hitt abban is, hogy az építmény képes lesz ellenállni bármilyen hónyomásnak, mert valóban rendkívül erős és masszívan megépített.
Eközben a hágó tetején, ahol ma az Olasz Körhinta áll, emlékművet emeltek Eugen főhercegnek, az Olaszország elleni front főparancsnokának. A Vršič feletti utat is róla nevezték el “Erzherzog Eugen- Strasse”. Az emlékművet valami hatalmasnak szánják, Ausztria nagyságának örök szimbólumának. Csak az emlékmű vázának építésénél több mint 200 orosz hadifoglyot alkalmaztak. Azt is mondtam az emlékmű építőinek, hogy egy lavina el fogja vinni, de azt mondták, hogy olyan erősre fogják készíteni, hogy bármilyen természeti erőnek ellenáll.

Február elején póló nélkül napoztunk a Huda Ravnán. Még mindig nem esett hó, és ismét célkeresztbe kerültem. Szinte szégyelltem magam, mert még soha nem tapasztaltam ilyen telet.

Február végén elkezd havazni. Eleinte lassan, de aztán egyre jobban, és végül annyira elfajult, hogy el kellett takarítani az útról. A hó száraz volt, mint a liszt. Ekkor kezdték néhányan elhinni, hogy az ígéreteim nem ingyen vannak. Az oroszok azt is elmondták, hogy bár Oroszországban van hó, de nem tudják, hogy milyen mennyiségben. El sem tudtam volna képzelni, hogy a katasztrófa ilyen közel van.

8. 1916 márciusában, ebéd után felmentem a csúcsra, hogy megnézzem a munkát. Egy órakor gyalog mentem a kunyhónktól a csúcsra. Igazi hóvihar volt. Amikor Huda Ravnához érek, egyetlen szörnyű sikolyt hallok számtalan torokból, de azonnal elhallgat. Lassan megyek előre, de hamarosan orosz foglyok jönnek felém rémült arccal: “Lavina, lavina”. Néhány osztrák őr is megérkezett. Mindenki, aki lejött a csúcsról, annyira meg volt rémülve, hogy nem tudtunk belőlük semmit sem tisztázni. Mi sem tudtunk senkit sem visszahozni. Mindannyian azt mondták, hogy inkább megölik őket, minthogy visszamenjenek. A tisztek és a mérnökök is elvesztették a fejüket, és nem tudták, mit tegyenek, mert Kranjska Gorával és az ottani kommandósokkal minden kapcsolat egy pillanat alatt megszakadt.

Minden munka leállt. Semmit sem tudtunk arról, hogy mi történt a Vršič túloldalán. De senki sem merészkedett fel a csúcsra. Ezen a napon teljesen lehetetlen volt az orosz foglyokat bármilyen mentőakcióra felkészíteni, és az osztrák tiszteknek sem akaratuk, sem bátorságuk nem volt a katasztrófa helyszínére menni. Elkezdtük találgatni, hogy hány áldozat lehet. Ezt még nem lehetett pontosan kideríteni, mert a hágó túloldalán is orosz foglyokat alkalmaztak. Ekkor vettük észre, hogy körülbelül száz orosz fogoly és néhány osztrák őr hiányzik. A Ticar otthonából érkező tisztek is mellénk álltak, és kijelentették, hogy a tetején minden megsemmisült, és hogy Ticar otthona teljesen kiürült.

A mi szektorunk parancsnoksága az úgynevezett Schuttbarakában volt a Huda Ravnán, az orosz fogolytábor pedig kicsit lejjebb, a mi településünkön. Másnap reggel az összes tiszt és mérnök Schuttbarakából eljött a településünkre. Mindannyian revolverrel voltak felfegyverkezve, ami általában nem volt jellemző. Követelték, hogy minden orosz hadifogoly jelentkezzen. Amikor a foglyok megérkeztek, egy három oroszból álló különítmény kivált a soraikból, és kijelentették az akkori parancsnoknak, hogy nem mennek többé Vršičre dolgozni, mert ez a munka veszélyezteti az életüket, és az osztrák katonai parancsnokság nem használhatja őket ilyen munkára. Eng. Schutt ismét megfenyegette őket, hogy ha továbbra is ellenállnak, kénytelen lesz használni a fegyverét. A Deputáció azt válaszolta, hogy az összes fogoly készen áll a megölésre, és hogy nem mennek tovább dolgozni Vršičre. Azt is elutasították, hogy mentőakciót hívjanak össze, mondván, hogy az hiábavaló lenne, mert minden, ami a csúcson még élt, elpusztult. A foglyok közül csak néhányan voltak hajlandóak felmenni a csúcsra, hátha sikerül valamit megmenteni. De az osztrákok a mérnökeikkel és tisztjeikkel még jobban féltek a csúcsra törni, mint az oroszok.

Ennek ellenére néhányan összeálltunk, és Vršičre dobtuk. Amikor odaértünk, szörnyű pusztítást találtunk. Ahol előző nap még az Eugene-emlékmű majdnem 20 méter magas váza állt, ott most semmi más nem volt látható, csak egy-egy törött gerenda vagy deszka hevert itt-ott a hóban. Rengeteg hó volt, tömött volt. Mivel még mindig havazott, és az egész csúcs ködben volt, nem lehetett tudni, honnan és hogyan jött a lavina.

A lavina száraz volt. Feltételeztem, hogy a Mojstrovka-gerinceket egy, a lavinaterületre hulló szikla találhatta el, amely kiváltotta az újonnan lehullott havat. Ezért még mindig fennállt a további lavinák veszélye, annál is inkább, mert nem lehetett látni a csúcsokat, hogy meg lehessen ítélni, honnan jön a veszély.

Nem láttunk emberi testeket. Elmentünk Tičar otthonába. A lavina ennél a kunyhónál állt meg. Az ajtó előtt több mint három méteres hó volt, amelyet hó borított. Elkezdtünk ásni, hogy eljussunk a kunyhóhoz. Hamarosan két oroszra bukkantunk, akik mindketten már halottak voltak. Úgy tűnt, hogy a bolyhok megölték őket. Bár Tičar otthonának építése idején gondosan ügyeltek arra, hogy olyan helyet találjanak és határozzanak meg, ahol a kunyhó biztonságban van a lavináktól, csak rövid idő múlva sodorta el a lavina, amely olyan heves volt, hogy mintegy 15°-kal megdöntötte a kunyhót. Még ma is látható, hogy a kunyhó falai nem függőlegesek. Ez különösen a derékszögben elhelyezkedő bejárati ajtók esetében szembetűnő.

A két halott oroszt magunkkal vittük és eltemettük őket a Huda Ravnán. De amikor ez alkalommal, ezeknek az oroszoknak a temetésén a többi fogoly rájött, hogy Vršičnél csak egy mentőakcióra van szükség, úgy döntöttek, hogy ásni kezdenek. Nem mindenki ment, de másnap sokan elmentek Vršičbe, és elkezdtek ásni, mert a havazás elállt. A hó kemény volt, és a munka nehéz. Mintegy 15 foglyot és egy őrt tártak fel. Mindannyian szörnyen eltorzultak. A villamosok néhány ember fejét, karját és lábát leverték. Nem volt kérdés, hogy a hó alatt élőlények vannak. Nem sokkal a munka után, ugyanazon a napon, ugyanazon a helyen ismét lecsapott a lavina. Ez lehetetlenné tett minden ásatási munkát, és a foglyoknak már nem volt hozzá bátorságuk.

A lavinák betemették a két felvonóállomást is a csúcson és a településünk alatti szakadékban. A katasztrófa tehát teljes volt. A Vršič fölötti teljes forgalmat leállították. Fogalmunk sem volt arról, hogy mi történik a Vršič túloldalán. Így körülbelül 14 napig vártunk a parancsokra. A havazás elállt, és gyönyörű napsütéses napok érkeztek. De mivel valamit tenni kellett, a parancsnok megkérdezte tőlem, hogy merek-e Vršič-en át Kranjska Gorába menni a parancsnokságra, ahol jelentést teszek a katasztrófáról, és ott kapok további utasításokat az építőszemélyzet és a foglyok sorsáról a mi oldalunkon. Mivel senki mást nem tudtak felkészíteni az útra, én mentem.

Így hát elmentem Kranjska Gorába, és még aznap parancsot hoztam, hogy minden orosz foglyot le kell vinni Sv. Mária és az ottani laktanyákban szállásolják el. Ami a technikai csapatot illeti, annak a trentói Soca-hoz kell mennie, és várnia kell a további utasításokra. Szintén Eng. Gregor és én parancsot kaptunk, hogy menjünk Soca felé, ahová még aznap megérkeztünk. A Flajs fogadóban szálltam meg, ahol még a régi időkből jól ismertem a fogadósnőt.

Néhány napig vártunk Soca-ban, aztán parancsot kaptunk, hogy induljunk Enggel. Greger még aznap este, amikor besötétedik, elviszi a teherautót Srednji Log pod Mangrtomba, ahol elvisszük az eleket. Bányavasút Rabeljbe. Ekkor Bovec részben olasz, részben osztrák kézben volt. Az út Kál és Koritnica felett, Bovec mellett, a kereszteződésnél, járható volt, de napközben lehetetlen, mert az olasz tüzérség állandóan tűz alatt tartotta az utat. Éjszaka az olaszok is többször riadalmat okoztak az úton. Abban az időben lehetetlen volt teherautóval átjutni a Predilen. Ezért a bányavasút jól szolgált, mert a Vršič feletti forgalmat elvágták.

Tényleg felpakoltak minket a teherautóra, és Kál és Koritnica felé hajtottunk. De amint odaértünk, az osztrák tüzérség elkezdte cikizni az olaszokat. A teherautónk véletlenül tüzérségi tűz alá került. A zűrzavarban a sofőr egy árokba hajtott, ahol elakadtunk. Gyorsan kiugrottunk a teherautóból a csomagjainkkal. Szerencsére egy másik teherautó megállt mögöttünk, felpakolt minket, és továbbvitt a Srednji Log felé.

A villanyvasút már ott várt, mi pedig továbbhajtottunk Rabeljbe. Az akna körülbelül 230 méter mély. A daru felhúzott minket a tetejére, és hajnali 1 óra körül már Rablban voltunk, ahol az olasz ágyúzás miatt minden sötétben volt.

Először egy pékségbe mentünk, ahol friss kenyeret kaptunk. Senki sem volt az úton. Minden zárva volt. Végül egy ház mellett láttunk egy fénysugarat. Amikor odaértünk, láttuk, hogy egy katonai őr áll a ház előtt, aki tisztelgett nekünk, amikor beléptünk, azt hitte, hogy oda tartozunk. Egy meglehetősen nagy, szépen megvilágított terembe érkeztünk, középen egy hosszú asztallal, amely tele volt különféle ételekkel és italokkal. De sehol egy lélek sem volt. Minden finomságból kivettük a részünket, és végül megittunk egy italt. Aztán lefeküdtünk és elaludtunk. Soha senkinek nem adtunk számlát erről a szolgáltatásról.

Ezután a teherautó elvitt minket a trbiczi állomásra, onnan pedig vonattal Kranjska Gorába mentünk, ahol jelentkeztünk a parancsnokságon. Kranjska Gorában megtudtuk, hogy a lavina ezen az oldalon is nagy pusztítást végzett, de pontos információ egyelőre nincs, mert a katasztrófa óta senki sem járt Vršičben. Időközben azonban a halott foglyok száma 110 volt, plusz 6 vagy 7 őr. Ezek voltak a hivatalos adatok abban az időben, de ezeket bizalmasan jelentették a magasabb parancsnokságoknak, és eltitkolták a civilek elől.

A Kranjska Gorában lévő parancsnokság kiürítette az összes épületet Vršičig, és senki sem maradt az épületekben és a barakkokban. Az oroszok annyira pánikba estek, hogy a kommandó szinte belátta, hogy nem sokat tud segíteni rajtuk. A katonák és tisztjeik sem voltak kevésbé rémültek. Mindenki el akart menekülni, még a frontra is, csak hogy megmeneküljön azoktól az átkozott lavináktól.

Így mindannyian Kranjska Gorában vártuk a további parancsokat. 3. Áprilisban parancsot kaptam Riml alezredestől (akkor már előrenyomulóban), hogy 25 fogollyal menjek Voss kunyhójához, és kezdjem meg az út kiásását, hogy a forgalom minél hamarabb helyreálljon. Így hát a foglyokkal együtt elmentem Mochilba, ahol a még épségben lévő barakkokban akartam őket elhelyezni. Most már nem volt több fogoly, mind eltűntek, mint a kámfor. Körülnézek, hogy megnézzem, hová tűntek, és egy lyukat látok a hóban. Végigsétálok rajta, és csak a rabok talpát látom. A foglyok a még ép, hóval teljesen befedett katonai kemence beültetési lyukaiban kuporogtak. A kemencében sült kenyér volt, amit a foglyok megéreztek. Hagytam, hogy kedvükre válogathassanak, és boldogok voltak. “Hlubb harasho” – mondogatták, pedig már több mint három hetes volt.

Aztán a következő napokban még több fogoly, tiszt és mérnök jött utánam, és elkezdtük kiásni az utat. A kommandósok a lavinák miatt időjósnak rendeltek ki. Ő is kijelölt nekem egy hadnagyot, aki Tirolból származott, és mint mondta, jól ismerte a hegyet és a hóviszonyokat. Együtt sétáltunk, és megnéztük az ottani lavinamezőket és csúcsokat. A hadnagy a Mojstrovkán a hófúvásokat találta a legveszélyesebbnek, mivel azok hatalmasak voltak. Tehát az a feltételezésem, hogy Tičar háza felé indult el a lavina, tévesnek bizonyult, mert a téglák még mindig a Mojstrovkán lógtak, és ezt a hadnagynak is elmondtam. Azt mondta, hogy hamarosan segít nekünk, hogy biztonságban legyünk. Valóban, két nappal később két 75 mm-es ágyúnk volt, és a hadnagy elkezdte lőni a hótorlaszokat Mojstrovkán, először gránátokkal, de mivel semmi sem talált, srapnelekkel kezdett tüzelni, de még ezekkel sem volt siker. Több mint 50 lövést küldött a Mojstrovka ellen, de nem járt sikerrel. Ekkor kezdtem el kételkedni abban, hogy egy robbanás vagy egy sikoly lavinát indíthat el a hegyekben. Amikor látta, hogy erőfeszítései eredménytelenek, abbahagyta a tüzelést. Közben a munka folytatódott a hólapátolással. Rámutattam a hadnagynak, hogy a fő lavina (a Grundlavine), amely általában minden évben a gerinc felől érkezik, még nem érkezett meg. Azt válaszolta, hogy ez nem veszélyes, és nem kell aggódnunk, én pedig kifejeztem a kételyeimet. Mindannyian Voss kunyhójában voltunk elszállásolva. A többi tiszt között volt egy hadnagy, egy cseh német, aki szó szerint megőrült éjszaka, mert félt a lavináktól, és megzavarta mindannyiunk álmát, akik a barakkban voltunk.

Abban az időben a Vršič nyergében volt egy istálló, ahol 7 nemes ló volt, amelyek a Tičar házi és a Vosshiittai tisztek tulajdonát képezték. Azt a parancsot kaptuk, hogy vigyük ezeket a lovakat Močilóba, onnan pedig Kranjska Gorába. Minden lehetséges módon próbálkoztunk, de nem sikerült, mert a hó a lovaknak csapódott, és fennállt a veszélye, hogy eltörik a lábuk. Semmi értelmes nem juthatott senkinek a fejébe. A lovakra ugyanis még mindig egy szolga vigyázott. A lavina sem ott jött.

Egy tizedes azonban, aki életében foglalkozott lovakkal, tudomást szerzett a Kranjska Gorában lévő problémáinkról, és felajánlotta, hogy megmenti a lovakat. Beosont Voss kunyhójába, és magával vitt néhány foglyot és sátorszoknyát. A csúcson minden lovat a földre lökött, mind a négy lábát összekötözte, és sátorszoknyába csavarta őket. Aztán szánkóként tolták a hóban Močil felé, ahol elkaptuk a lovat, kioldoztuk a lábait, és így megmentettük mind a 7 lovat.

Minden jel arra utalt, hogy az utat valóban feloldják és visszaadják a forgalomnak. De a lavina ismét mindent a feje tetejére állított. Egyik este, amikor már mindannyian lefeküdtünk, fél egykor, Voss kunyhója fölött szörnyű dübörgés és dobolás hallatszott. A tisztek kiabálni kezdtek a szobájukban, és félig felöltözve berohantak az ebédlőbe, hogy mi a baj, mert a föld remegett, és a kunyhó is remegett. A gerinc felől egy nagy lavina közeledett. Egy ideig dübörgés és mennydörgés hallatszott, aztán minden elcsendesedett. A házikóval semmi sem történt.

Másnap reggel láttuk a lavina hatását. Hatalmas hótömegek halmozódtak fel szinte a domb tetejéig, ahol Vosshutte állt. Az árvízvédelmi tetőknek azonban nyoma sem volt. Mindent magával sodort a lavina a Voss kunyhója alatti szakadékba, majd tovább a Suho Pišencóba. Azok az erős faoszlopok, amelyeket vasakkal kötöttek össze, úgy törtek el, mint a gyufaszálak, kiszakadtak a földből. Úgy tűnt, mintha minden papírból lenne.

Jelentettük az ügyet a Kranjska Gorai parancsnokságnak. Az egész technikai csapat, beleértve az oroszokat is, teljesen demoralizálódott, ezért a csapat úgy látta, hogy a legjobb, ha lép. Kranjska Gorában maradtunk egy ideig. Aztán Dél-Tirolba vittek minket, az ottani frontra.

Ez a Vršič-en átvezető út története, amelyet valójában “Orosz útnak” kellene nevezni, mert oroszok építették. Sok szenvedést és sok emberáldozatot követelt az orosz foglyoktól. A számok soha nem voltak ismertek, mert a kommandósok szigorúan titokban tartották őket, de saját megítélésem szerint úgy számolom, hogy legalább 10 000 orosz adta életét a Vršič-en átvezető úton.

Mivel ennek a szenvedésnek a 40. évfordulója már eltelt, helyénvaló, hogy emlékét megfelelően felelevenítsük.

Mivel sok fát használtak az útépítéshez, és ott vágták ki, ahol csak tudták, a következő évben még jobban elszabadultak a lavinák. A lavina magával ragadta a “Schuttbarake”-t és annak villáját, valamint Zakotnik települést.

A következő évben a hadsereg kommandója úgy küzdött a lavinák ellen, hogy a jelenlegi út bal oldalán Vršič-en átvezető utat készített, de ez sem vált be.

Mivel az első világháború után az út fele Olaszországhoz, fele Jugoszláviához került, az út sokat veszített jelentőségéből, mert nem volt járható. Mindazonáltal az olaszok tökéletesen kijavították és megerősítették az út saját részét, míg a jugoszláv részt teljesen elhanyagolták.

A jelenlegi Jugoszlávia elkezdte az út ezen szakaszának gondozását, ami üdvözlendő.

Az első világháború után, 1920-ban sétáltam át először a Vršičen, a Shoca folyó forrásához. Egy olasz férfi hagyott ott a nyeregben egy marék cigarettáért. Aztán még többször eljöttem Trentóba, ahol az emberek jól ismertek. Általában Predilen keresztül jöttem Bovecbe, majd Trentóba. Most már minden évben Vršič-en keresztül megyek Trentóba, akár kétszer is, mert számomra ez Szlovénia legszebb része. Még mindig szeretek beszélgetni a trentariánusokkal.

Forrás: https://vrsic.livejournal.com/2537.html